A Deákról indultam a Jászaira. Szép idő volt, meleg volt, nem lengett se árpádsáv, se hűvös szél, inkább gyalog menten.

Először is elmentem az Andrássy és Bajcsy sarkáig, jól megnéztem magamnak az Anker köz felfoghatatlan házait. Megbámultam a képkeretezőt, ami ott van, amióta csak emlékszem. Az Andrássy sarkán újfent rácsodálkoztam az Antikvárium házán lévő böszme Hermész szoborra, amit pár hónapja fedeztem fel először. Szegényt jól meg is gyanúsítottam, hogy valami tatarozás mellékterméke, pedig megbízható források szerint már a második világháborúban is ott állt. A napos oldalon elindultam a Bajcsyn és a videótéka előtt áltmenten a Bazilikához. Itt kicsit bebambultam és ezúttal a kétlépcsős zebrát gyanúsítottam meg, hogy eddig nem volt ott. A Bazilikára fityet se hánytam, az engem csak éjszaka tud érdekelni, helyette kivergődtem a Szabadság térre, ahol vidám gyermekraj üdvözölt a játszótéren. Hangos sálálák közepette átszögdécseltem a homokozón, kikerültem a libikókát és jól megbámultam a volt Tőzsdét, ismertebb nevén a Tévé Székházat. A Szovjet emlékműnél kicsit megálltam, mert leszakadt az állam és emlékszem, eszembe jutott, mennyire szép város is Budapest. Elindultam a Parlament felé, amiből jó ideig csak a kupola látszott, de már az is elég volt nekem. Kikerültem Nagy Imrét, eszembe jutott egy részeg este csúcspontja, amikor beleugrottam a szobor alatt lötyögő 30 centi vízbe, majd tovább batyogtam. A Néprajzi Múzeum előtt megálttam és visszanéztem, szokatlan a kordon hiánya, az átadott parkoló. Aztán a Dunaparton végigjöttem, a Szalai cukrászdába beugrottam, vettem három francia krémest és azzal boldogan mentem tovább, el a Cirkó előtt, ahol az első sorban van egy kanapé, el a Fehér Gyűrű előtt, ahol drága a csapolt sör és rossz a bor. A Jászain még kicsit néztem, ahogy a BMX-esek bravúroznak a virágágyások között és megállapítottam, hogy határozottan jól érzem magamat.