|
|||
|
villamosmegálló
ha már én felelek az anekdotákért, íme, semmi extra.
a mai napon, félórával ezelőtt ácsorogtam a 49-es villamos megállójában budán, amikor egy meglepően jól öltözött csövesnéni odajött hozzám. sokat ácsorogtam én már itt az elmúlt pár hónapban és ő is mindig ott volt, mindig az orromba tartja az újságot, mire én kedvesen mosolygok, ő meg elmegy. nincs ezzel semmi baj. ma is pontosan ugyanez történt, de mielőtt elment volna, rábökött az egyik kitűzömre és megjegyezte, hogy ez neki nagyon tetszik, én megköszöntem, ő meg elment. utána vettem észre, hogy che guevarára bökött rá. ki tudja mi lehetett a néni mielőtt egy lett a sok homeless közül, akiket meg se nézünk, meg se különböztetjük őket egymástól, csak minél nagyobb ívben próbáljuk kikerülni őket. Megalománia! Főoldalra vele! kitérő
Engem a paranoiám meggátol abban, hogy a lakóhelyemhez közel eső helyekről írjak, melyek vagy a kedvenceim, vagy csak emlékek kötődnek hozzájuk. Talán ezért is a hallgatás (a máshol elpanaszolt lustaság mellett), mert szívesen írnék róluk, de úgy érzem, nem tehetem olyan nyíltan, ahogyan jólesne. Talán majd találok rá módot, hogy úgy említsem őket, hogy felismerhetetlenek maradjanak, mégis élvezhető legyen a leírás, a mese. Vagy pedig én leszek a filozofálgatós blogger, Kátya meg a sztorizgatós. ;) A többiekről nem is beszélve! ;) Amíg gyűjtöm az ihletet, addig álljon itt ez a kis részlet. És utána is. :)
"Állok a zötyögõ villamoson, az Astoria és a Kálvin tér közt száguldunk,
ha nem kapaszkodom, nekivágódok valaminek. Ez egy ilyen szakasz,
valamely rejtélyes oknál fogva itt mindig gyorsan hajtanak a vezetõk.
Korán reggel van, hétvégenként ilyenkor még bõven alszom; de ha a
villamos rázkódása nem is, ez a bûz már végképp felébreszt. Éber
vagyok, s az orrom is éberebb, mint valaha. Szalonnaszagú testaromák
áramlanak egyik embertársamból. Szinte minden jármûvön vagy egy ilyen,
és pont mellettem áll meg. Egy barátom azt mondja, a parasztembereknek
van tömény szalonnaszaguk, az étrendjük miatt. Én viszont a szagot nem
kötném semmiféle embertípushoz – szerintem az büdös, aki nem mosakszik.
De ha barátom gondolatmenetét követve arra jutok, hogy mindenki olyan
szagot áraszt magából, amilyen ételt elfogyaszt, akkor nekem milyen
illatom keletkezhet a sok csokoládé és teába áztatott keksz, valamint
az elenyészõ mennyiségû sajtos pogácsa elegyébõl? Talán jobb nem tudni… (innen :)) Megalománia! Főoldalra vele! tavaszi séta
A Deákról indultam a Jászaira. Szép idő volt, meleg volt, nem lengett se árpádsáv, se hűvös szél, inkább gyalog menten. Először is elmentem az Andrássy és Bajcsy sarkáig, jól megnéztem magamnak az Anker köz felfoghatatlan házait. Megbámultam a képkeretezőt, ami ott van, amióta csak emlékszem. Az Andrássy sarkán újfent rácsodálkoztam az Antikvárium házán lévő böszme Hermész szoborra, amit pár hónapja fedeztem fel először. Szegényt jól meg is gyanúsítottam, hogy valami tatarozás mellékterméke, pedig megbízható források szerint már a második világháborúban is ott állt. A napos oldalon elindultam a Bajcsyn és a videótéka előtt áltmenten a Bazilikához. Itt kicsit bebambultam és ezúttal a kétlépcsős zebrát gyanúsítottam meg, hogy eddig nem volt ott. A Bazilikára fityet se hánytam, az engem csak éjszaka tud érdekelni, helyette kivergődtem a Szabadság térre, ahol vidám gyermekraj üdvözölt a játszótéren. Hangos sálálák közepette átszögdécseltem a homokozón, kikerültem a libikókát és jól megbámultam a volt Tőzsdét, ismertebb nevén a Tévé Székházat. A Szovjet emlékműnél kicsit megálltam, mert leszakadt az állam és emlékszem, eszembe jutott, mennyire szép város is Budapest. Elindultam a Parlament felé, amiből jó ideig csak a kupola látszott, de már az is elég volt nekem. Kikerültem Nagy Imrét, eszembe jutott egy részeg este csúcspontja, amikor beleugrottam a szobor alatt lötyögő 30 centi vízbe, majd tovább batyogtam. A Néprajzi Múzeum előtt megálttam és visszanéztem, szokatlan a kordon hiánya, az átadott parkoló. Aztán a Dunaparton végigjöttem, a Szalai cukrászdába beugrottam, vettem három francia krémest és azzal boldogan mentem tovább, el a Cirkó előtt, ahol az első sorban van egy kanapé, el a Fehér Gyűrű előtt, ahol drága a csapolt sör és rossz a bor. A Jászain még kicsit néztem, ahogy a BMX-esek bravúroznak a virágágyások között és megállapítottam, hogy határozottan jól érzem magamat. Megalománia! Főoldalra vele! VI. ker
Mint már kommentben jeleztem, nagyon örülök, hogy barburu már most felhozta ezt a Buda/Pest különbséget, hisz lássuk be, ez egy elég meghatározó mozzanata a fővárosi életnek. Én azt vettem észre, hogy mindenki eléggé lokálpatrióta. Még sosem hallottam olyanról, hogy valaki átköltözött a Duna túloldalára 10-15 év után, mondván, hogy nem bírta Budát vagy Pestet. Persze biztos vannak kivételek. Én minden esetre pösti leány vagyok, nem is tagadom, szeretek a város közepében lakni, szeretem, hogy ha gondolok egyet, csak lerohanok a boltba/kocsmába/moziba, illetve, hogy bármikor haza tudok menni, akár gyalog is.
Nem rég hetedik kerületi lakos lettem és persze nem véletlenül. Szeretem ezt a környéket. Míg a legtöbben szörnyülködnek, hogy mennyi kutyaszar és omladozó ház van itt, én kifejezetten élvezem. Ezért szeretnék pár sort írni róla. Aki ismeri, annak semmi egetrengető információt nem rejt a leírásom. De talán még van, akinek újat tudok mondani vele.
Itt vannak a romkocsmák, azaz mára már csak a Szimplakert és a kis Szimpla, de azért akad még a Szóda is, a Kuplung és a Dupla. Ne felejtsük el a Castro Bisztrót se, ami a puccos Rádai utcából idetelepült. Persze ez is csak egy réteg, de nekem egy elég szimpatikus, elég baráti réteg, kicsit bohém, kicsit művészkedő-bölcsész, de azért van egy életérzése. Hihetetlen mennyiségű külföldi található ezeken a helyeken, főleg franciák és ERASMUS diákok. Az ERASMUSt értem. De honnan jön ez a sok francia? És miből élnek? Ez a régi zsidónegyed is, itt található a Dob utcai zsinagóga, a Kazinczy utcai "régi" zsinagóga, ami Pest legöregebb zsinagógája (szerepelt a Max nevű filmben, egyébként nem használják már) és a Rumbach Sebestyén utcai ortodox zsinagóga, ami csak félig van restaurálva, de a nagyobb ünnepeken azért használják. Van itt mikve is és tóra iskola, gyakran látni haszidokat az utcán. A hetedik kerület másik fele viszont már a Keletinál van, ahol a cigány kisebbség van többségben (de hülye mondat) és nem a zsidó. Itt olcsó boltok, késdobálók és kigyúrt legények találhatók az utcákban. Meg persze maga a Keleti, ami azért annyira nem fantasztikus (bár amikor az aluljárójában dolgoztam, semmi bajom nem lett tőle). Ezt a részét annyira nem szeretem a negyednek, nem a lakosság miatt van, hanem inkább azért, mert nincs ott semmi, kihalt utcák este 8 után és olcsó közvilágítás (komolyan, itt sötétebb van, mint máshol! a lámpák égnek, csak valami másodrangú égőkkel, vagy nem tudom), minek sétálgassak én arra? Effektíve nem láttam/hallottam soha semmit, ami ott történt volna, de elég nyomasztó tud lenni az a környék. Legvonzóbb pillanata az volt, amikor a Kém/Játszmát forgatták arrafelé és Robert Redford dublőrjével beszélgettem.
Ez a kettőség alapvetően elég érdekes. Hisz a hetedik kerület az egyik legnagyobb belvárosi kerület és a legvegyesebb is. Ide tartozik a Klauzál tér, az Almássy tér, a Rózsák tere, az István utca, a Péterfy korház, csomó kevéssé jónevű cím. Ugyanakkor a Deáktól az Oktogonig és az Astoriától a Blaháig egy igazi művésznegyed alakul ki, a Király utcában burjánzanak a galériák (mint pl. a Brezsnyev Boulevard). Nyáron az ifjúság mezítláb kóvályog részegen az utcákon (kikerülve a kutyaszart). Sokan mondják, hogy ez pest Soho-ja, de nem tudom, nem voltam Sohoban soha. De az biztos, hogy ez egy olyan kerület, amely mindig él. Itt mindig történik valami, mindig nyílik egy új hely és mégis, egy idő után már mindent ismerünk, mert itthon vagyunk. Talán ennyit akartam csak kuszán írni erről a kerületről. Természetesen elfogult vagyok, de örülök, hogy Budapestnek van egy fiatal, lendületes kerülete, vagy legalábbis egy fél kerülete. Megalománia! Főoldalra vele! a budai identitás
Budán születtem, a Szent Imre kórházban, azóta is Budán élek, ráadásul még mindig ugyanabban a házban. (Nem a kórházban!!!) Összesen kétszer költöztem életemben: először hatévesen a második emeletről a harmadikra, aztán 22 évesen pár utcával arrébb, mert az akkori pasim képes volt miattam a kerületbe jönni. Aztán egy-két hónap múlva sírva hurcolkodtam haza, de az egy másik történet.
Egy ideje péntek esténként átbuszozok a pesti oldalra, és két napig haza sem jövök. De ennél nagyobb hűtlenséget még nem merek megengedni magamnak. Buda nem ereszt, és én sem eresztem őt - mondhatnám, de nem szeretnék ennyire patetikus lenni. :)
Inkább egy kis hülyeségemről szeretnék mesélni. Le is szóltak már amiatt, hogy mennyire fel tudok azon háborodni, amikor azt mondják vagy kérdezik, hogy pesti vagyok(-e). Persze ők úgy értik, hogy budapesti, de hát az olyan hosszú, és úgyis tudja mindenki, hogy mire gondolnak blablabla. És én ezt meg is értem, de mégis kikérem magamnak, és ilyenkor mosolyogva korrigálom őket, hogy nem, én budai vagyok. Pest számomra a másik oldalt jelenti, a hidakon túli világot, ahol több a kávézó, több a külföldi turista (talán), ahonnan az utazás elkezdődik, ahol a gimnázium volt, ahol a nyócker, ahol a baráti találkozóim, ahol a jó és a rossz bulik... nem tudom. Pest valahogy idegen nekem, hiába szeretem úgy, mint egy távoli, de kedves rokont. Buda néha kiábrándító, Buda néha unalmas, de ezzel együtt megnyugtató, biztonságérzetet keltő, levegős, zöld és a maga oktondi módján vidám. Majd egyszer kifejtem, hogy miért pont ezek a dolgok jutnak eszembe Pestről és Budáról, vagy csak egyszerűen én is előhúzok a zsebemből egy-két történetet a hosszas magyarázkodás helyett... Megalománia! Főoldalra vele! jövőkép
906-os busz, péntek, hajnali 1 3 szőke liba ül összezsúfolódva és vihog ezerrel - menj má! neked 4es lett a patológia vizsgád! erre az elöttük ülő öregnéni hátrafordul: - orvos lesz, aranyoskám? - igen, én orvos leszek!
- én meg ügyvéd leszek! - vágja rá a legbutább - ügyvéd leszek és korrupt! Megalománia! Főoldalra vele! százasé a pulcsit!
ez a történet egyik barátosnémmal történt meg. ugye közismert tény, hogy a budapesti aluljárókban sok multifunkcionális cigányasszony ácsorog és árulja hol a balaton szeletet, hol az erdélyi paplant (leggyakrabban meg a pirulkit), szezonálisan pedig az éjjellátó távcsövet. nos hát barátosném, kinek hajszíne természetes gyönyörű fekete, a margit híd budai hídfőnél vár rám, az aluljáróban. szigetre készülünk, dögletes meleg van. barátném praktikusan öltözködött, nem hozott magával nagy táskát, amivel koncert alatt nem tud mit kezdeni, csak egy övtáska van nála, meg egy pulóver, ha esetleg lehülne az idő. meg még egy pulóver, amit a bejáratnál vissza kell adni valakinek. egy fekete, egy fehér. szokásom szerint jó sokat kések és barátném rendíthetetlenül vár rám, várakozó testtarttás véve föl, karján kiterítve a pulóvereket, hogy addig se gyűrje össze őket. egyszer csak egy középkorú, kicsit zord nő lép oda hozzá - milyen a nyaka ennek a pulóvernek? - hát izé, vé... a nő elkezdi fogdosni a pulcsikat: - egész jó anyag, mi ez, pamut? - ööö, igen - és mennyi?
Megalománia! Főoldalra vele! a dohányzás károsítja ön és környezete egészségét
december 30.-án este a katona józsef utcában igyekedtem haza fele, amikor belebotlottam egy rég nem látott csoporttársamba és leálltunk beszélgetni. a beszélgetés alatt én több cigarettát is elszívtam (ez fontos). egyszer csak jött egy nagyon konszolidált megjelenésű öregúr és kedvesen ránk köszönt. mi kicsit zavartan ugyan, de jólnevelten visszaköszöntünk. - mi jót csinálnak leánykák? - beszélgetünk. - az jó, nagyon jó. de ugye tudja kisasszony, hogy nem szabad dohányozni? - igen, tudom. - ejnye ejnye, nem jó az, ha szép leányok dohányoznak. no, sok boldogságot kívánok maguknak az újévben. kicsit döbbenten álltunk a szívből jövő jókivánságok előtt, majd megvártuk, míg jó messzire megy, mielőtt elindultunk, mert többszőr is hátranézett. még másnap is azon gondolkodtam, hogy vajon miért volt ennyire kedves ez a bácsi. gondolkodás közben eszembe jutott egy másik öregúr is, akivel pár évvel ezelőtt találkoztam és messze nem volt ilyen szimpatikus. a margit hídon sétáltam át valamikor nyáron, boldogan, maximum 16 évesen, persze dohányozva. egy tata jött velem szembe, aki se szó, se beszéd, lekevert nekem egy pofont az utcán. meg se állt szinte, csak felpofozott, majd tovább ment, miközben zordul rám szólt: - ne dohányozzá! percekig csak álltam teljesen döbbenten. egy néni még meg is kérdezte, hogy aranyoskám, jól van? Megalománia! Főoldalra vele! bemutatkozás
Mint minden nagyvárost, Budapestet is sokat szapulják, mi viszont szeretünk itt élni. Itt mindig történik valami, itt megszólal az utca, vén kujonok jönnek hajnali 3-kor, multifunkcionális cigányasszonyok ácsorognak az aluljáróban, felgyullad a lomtalanítás... egyszóval ez a város él. Ezt szeretnénk dokumentálni ezen a blogon keresztül, anekdotákkal, képekkel.
Megalománia! Főoldalra vele! |
